|
„Joseph Haydn osztrák zeneszerző, a Mozart és Beethoven nevével fémjelzett bécsi klasszika harmadik óriása” – valami ilyesfélét tanultunk iskoláskorunkban, s olvashatunk a legtöbb lexikonban. Mégis, Haydn kicsit a miénk, magyaroké is. Szülőfaluja, Rohrau, éppen Ausztria és Magyarország régi határfolyója, a Lajta partján fekszik, így a zeneszerző már kisgyermekkorától afféle „zenei olvasztótégelyben” nevelkedhetett. A határvidéken szabadon keveredtek egymással az osztrák, magyar, szlovák, sőt horvát kultúra elemei – e korai élmények hatását Haydn későbbi műveinek egy-egy „magyaros”, vagy éppen „cigányos” epizódjából is kiérezhetjük. Még fontosabb azonban, hogy a zeneszerző huszonnyolc esztendős korában a kor talán legbefolyásosabb magyar nemesi családja, az Esterházy hercegek udvari karmestere lett, s az ő szolgálatukban állva írta meg hatalmas életműve zömét. Minthogy pedig a híres „Pompakedvelő” Miklós herceg legszívesebben a maga építtette eszterházai kastélyban időzött, bő két évtizeden át maga Haydn is a mai Magyarország területén töltötte az év nagyobb részét. A történelem ráadásul úgy hozta, hogy az Esterházyak egykori kottatárának javát és egyszersmind a Haydn-kéziratok világszerte leggazdagabb gyűjteményét ma az Országos Széchényi Könyvtár őrzi – az ezekre a forrásokra alapozott kutatások folytán a zeneszerző az utóbbi évtizedekben idehaza még inkább „nemzeti ügy” lett. Amikor tehát a világ 2009-ben Haydnra mint az európai zenetörténet egyik legnagyobbjára emlékezik, mi magyarok különösen meleg szívvel ünnepelhetjük őt – mint minden idők kétségkívül legnagyobb, egy kicsit magyar zeneszerzőjét.
|
|
