Érdekességek Haydnról

 

 

Haydn gyermekkora

 

Haydn egy Rohrau nevű kicsi faluban született, közel a mai osztrák-magyar határhoz, 1732. március 31-én. Atyai felmenői között bognármestereket találunk, apja vásárbíróként is tevékenykedett. Haydn szülei egyszerű emberek voltak, akik szerették a zenét: mindhárom felnőtt kort megért fiúgyermekükből muzsikus lett (igaz, nem feltétlenül a szülők kívánságára). Joseph már hatéves korában kitűnt szép éneklésével, s hegedűn és zongorán is játszott valamelyest. Egy távolabbi rokon, aki Hainburgban volt iskolaigazgató, magához vette a zenében oly tehetséges gyermeket, hogy tovább képezze őt. Hainburgban fedezte fel Haydnt a híres bécsi Szent István székesegyház karnagya, amint éppen fiatal tehetségek után kutatott szerte Ausztriában. Magával vitte a nyolcéves gyermeket, aki ettől kezdve tíz éven át a korabeli Európa egyik legjelentősebb egyházzenei központjában élte a kóristafiúk mindennapjait. Ez az életforma nem tarthatott örökké: 18 éves kora körül mutálni kezdett. Egy jellemző anekdota szerint egy előadás után Mária Terézia császárnő állítólag azt mondta, hogy az ifjú Joseph „károg, mint a varjú”, miközben az ugyancsak a kórusban éneklő öccsét, Michaelt, megdicsérte gyönyörű énekléséért.

„Nyolc teljes évig kellett ezután a fiatalság tanításából szűkösen tengődnöm” — írta később önéletrajzában Haydn, s különböző véletlenek vezették aztán az Esterházy-hercegek udvarába, ahol huszonnyolc éves korában lett karnagy. Ebbéli minőségében káprázatos karriert futott be: az egykori falusi gyerekből Európa legismertebb és legnépszerűbb zeneszerzője lett; a koldusból valóságos királyfi.

 
 
Haydn az Esterházyak szolgálatában
 
Amikor Haydn 1761-ben belépett a Habsburg-birodalom egyik leggazdagabbjának és legbefolyásosabbjának számító Esterházycsalád szolgálatába, tisztviselőként alkalmazták. Egy hercegi udvari zeneszerző, a 18. században rangban körülbelül az adószedővel vagy a lovászmesterrel volt egyenlő. Haydnt szerződés kötelezte arra, hogy „naponta délelőtt és délután megjelenik az előszobában, és megtudakolja a zenélésre vonatkozó hercegi parancsot. Türelmesen várakozik, majd pedig a kapott parancsot a többi muzsikussal is közli.” A kötöttségek azonban a huszonnyolc éves fiatalembert büszkeséggel töltötték el: életében először komolyabb fizetést kapott, egyenruhát viselt és a tisztviselők asztalánál étkezhetett. Feladatai közé tartozott a hercegi kottatár és hangszerpark felügyelete, az énekesek oktatása, az aktív zenélés koncertmesterként illetve szólistaként, és — természetesen — a zeneszerzés. Utóbbit illetően a szerződés így fogalmaz: „Herceg Úr Őkegyelmességének mindenkori parancsára köteles a karnagy Őfőméltóságának tetszése szerinti zeneműveket komponálni.” Esterházy Miklós kedvenc hangszere a vonósok családjába tartozó baryton-gamba volt, ezért foglalnak el olyan terjedelmes helyet a Haydn-életműben a baryton-darabok. Amikor pedig Miklós hercegen eluralkodott az operamánia, Haydnnak operákat kellett írnia, átdolgoznia, betanítania és színre vinnie, az Eszterházán felépült kastély magánoperaházában. Miklós 1790-ben bekövetkezett halálával vált szabadabbá Haydn, Londonba ment, ahol valóságos „sztárként” fogadták, de élete utolsó éveit Bécsben töltötte, s névleg mindvégig megmaradt Esterházy-karnagynak.
 
„Haydn-papa”
 
Haydnnak nem volt gyermeke. Kortársai közül azonban sokan egyfajta apafiguraként tekintettek rá, s idős korában ő maga is szívesen nevezte magát leveleiben „Haydn-papának”. Gyakorlatilag nincs olyan kortársa, akire ne hatott volna a zenéje, s számos fiatalabb kollégáját tanította — például a nála közel 40 évvel fiatalabb Beethovent — a zeneszerzés fortélyain túl azokra a trükkökre is, amelyekkel például a kottakiadókból csalható ki még több honorárium. Papának tekinthető azonban egy másik szempontból is, hiszen joggal nevezhetjük őt a klasszikus zene két meghatározó műfaja, a szimfónia és a vonósnégyes atyjának: 68 vonósnégyese és 107 szimfóniája a mai napig fontos részét képezi a koncertéletnek. Haydn jelentőségét jól mutatja, hogy egy olyan korban, amikor a zeneszerzők szinte kizárólag arisztokratáknak ajánlották műveiket, tizenhat zeneszerző dedikálta nyomtatásban megjelent vonósnégyeseit Haydnnak — egy „egyszerű” komponistának —, s közéjük tartozott Wolfgang Amadeus Mozart is. Az a víg kedélyű, istenfélő, jó humorú, mások boldogulásával törődő, tanítványaira büszke, szokásaiban megcsontosodott, „nagypapa”-jellegű alak, amelyet első életrajzírói festettek róla, az idős Haydnra vonatkozik. A jó kedély és a humor fiatalabb korában is jellemző volt rá — erről árulkodik számos vicces zenéje. A 18. század második felének legeredetibb, legszellemesebb zeneszerzője volt, aki friss gondolkodásával a nála évtizedekkel fiatalabb kortársait is rendre kenterbe verte.
 
Haydn és a „Császárhimnusz”
 
Sokan talán nem is tudják, hogy amikor a német fociválogatott meccsén a szurkolók a német himnuszt éneklik, valójában egy Haydn-dallamot skandálnak. Amikor 1796–1797 telén Haydn, a korszak legismertebb és legelismertebb komponistájaként hivatalos felkérést kapott a bécsi udvartól, hogy az angol himnusz, a híres „God save the King” mintájára komponáljon zenét az „Isten óvja Ferenc császárt” (Gott erhalte Franz, den Kaiser) kezdetű versre, amely a francia fenyegetés idején az osztrák nemzetet volt hivatott összekovácsolni, Haydn mélyen azonosult a feladat kultúrpolitikai céljaival. 1797. január végén a himnuszt sietősen kinyomtatták és szétküldték a Habsburg-birodalomban, hogy a császár születésnapján, február 12-én mindenütt előadhassák a színházakban. A dallam rendkívül népszerűvé vált, s maga Haydn is nagyon szerette: egyik kései vonósnégyesében (op.76 no.3) variációsorozatot írt hozzá, élete utolsó éveiben, a fokozatos leépülés idején pedig naponta elzongorázta otthonában. Az I. világháború végéig az éppen aktuális uralkodó neve szerint megváltoztatott szöveggel ez volt a hivatalos himnusz a Habsburg birodalomban. 1922-től pedig más szöveget illesztettek hozzá, s így lett a német nemzeti himnusz dallama. Bár a II. világháború vészterhes időszaka miatt a német himnusz 1945 után újabb szöveget kapott, dallama változatlan maradt: máig Haydn alkotása a német egység zenei jelképe.
 
Haydn és Mozart
Lehettek volna kérlelhetetlen ellenfelei egymásnak, mégis barátok voltak. Haydn és a nála huszonnégy évvel fiatalabb Mozart nem találkozott túl sokszor, de jól ismerték egymás munkáját. Zeneszerzőként kölcsönösen csodálták egymást: mindketten csakis a másikkal mérték magukat, és nem ismertek el más jelentékeny zenei hatást érett korszakukban, csak amit egymásra gyakoroltak. Haydn jelen volt Bécsben néhány Mozart-hangversenyen, s több ízben együtt vonósnégyeseztek (Haydn játszotta a második hegedű, Mozart a brácsa szólamát). Haydn tiszteletére, s neki ajánlva — „az én kedves Haydn barátomnak” — komponált hat vonósnégyest Mozart, s amikor ezeket Haydn először hallotta, a következőket mondta Mozart jelenlévő apjának: „Isten előtt mondom, mint becsületes ember, hogy a fia a legnagyobb zeneszerző, akit személyesen vagy névről ismerek: ízlése van, amellett a legnagyobb zeneszerzői tudása.” Egy másik alkalommal pedig a következőképpen fogalmazott: „Gyakran hízelegnek nekem azzal barátaim, hogy van némi tehetségem, de Mozart jelentősen felülmúlt.”
Haydn 1809. május 31-én, húsz perccel hajnali 1 óra előtt hunyt el, s a napóleoni háborúk miatt csak egyszerű temetésre volt lehetőség a következő délutánon. Két héttel később tartották az ünnepélyes gyászszertartást, s alighanem Mozart is büszke lett volna, ha megéri, hogy a bécsi közönség az ő Requiemjének előadásával búcsúzik Haydntól.

 

 

Haydn és a világhír

 

Az Esterházyak szolgálatában állva, a Fertő-tó melletti Kismartonban és Eszterházán – a legfontosabb hercegi rezidenciákon – élve, Haydn az európai zeneélettől viszonylag elszigetelten dolgozott. Ahogy azonban műveit elkezdték kinyomtatni, Haydn egyre ismertebbé vált. Az 1780-as években szimfónia-sorozatot rendelt tőle egy párizsi együttes, 1790-ben pedig, miután munkaadója, Miklós herceg elhunyt, Londonba hívták, ahol valóságos „sztárként” ünnepelték. „Megérkezésem nagy feltűnést keltett” – írta egyik levelében az angol fővárosból. „Három napig tele voltak velem az újságok. Mindenki meg akar ismerkedni velem. Ha akarnám, minden napra akadna meghívásom, de törődnöm kell egyrészt egészségemmel, másrészt munkámmal. Délután két óráig a lordokon kívül senkit sem fogadok.” A zeneszerzőt elbűvölte a nyüzsgő világváros: szimfóniákat komponált a londoni közönségnek, amelyeket nagy sikerrel mutattak be, és opera-megrendelést is kapott, igaz, az Orfeusz és Euridiké avagy a filozófus lelke című operáját végül nem mutatták be. Néhány év alatt Haydn megkereste az Esterházy-udvarnál kapott több mint húszévnyi fizetését, és amikor visszatért Bécsbe, nemzeti hősként ünnepelték. Kései oratóriumát, A teremtést, Európa-szerte izgalommal várták a zeneértők, s a mű rövid időn belül jótékonysági koncertek egyik kedvelt darabjává vált. Haydn rendkívül büszke volt arra, hogy a zenéje nemcsak népszerű, de társadalmi haszna is van. „Tudom, hogy Isten kegyeltje voltam — mondta első életrajzírójának, de a világnak azt is tudnia kell, hogy nem voltam haszontalan tagja a társadalomnak, és hogy a zene útján is lehet jót cselekedni”.